A társadalmi elismertséget Kínában a pénz és közvetetten a pénz birtoklásának fizikai manifesztációi, az arrogancia és a státusszimbólumok hoznák meg nekünk. Mivel nem költünk flancra és hatványozottan bunkók sem vagyunk, ezért meglehetősen alul helyezkedünk el.

Nem tartunk például bejárónőt (kínaiul ayi), mert munkát ugyan régóta keresek, de amíg nem találok, addig magam járok a piacra, én főzök, saját kezűleg takarítok és bizony reggelente felkelek hatkor, hogy tejet forraljak a kölöknek aztán elvigyem a bölcsibe, délután pedig szintén sajátlábúlag ballagok el érte. Tehát csupa olyan dolgot művelek, ami Magyarországon magától értetődő, mert ugye ki a fészkes Mikulás vigye el a kölköt az oviba, ha nem a szülők, de Kínában úton-útfélen csodálkozó-rosszalló pillantások kísérnek utamon. „Nézd de aranyos kis yang wawa, ott a babakocsiban, az ayi-val!” – sikoltoznak nők a metrón. Aztán csodálkozva kezdenek méregetni: „Némá, ez nem is kínai, akkor ez ki lehet?” „Hát külföldi gyereknek külföldi ayi-t fogadtak!” – fejti meg a rejtélyt a beszélgetőtárs. Az, hogy én az anyja lennék, az eddig még nem jutott eszébe senkinek.

A kép ennél árnyaltabb, mert sok kínai családban a nagyszülők látják el a napi teendőket a gyerek körül, de az ayi megléte a kínai családban sem idegen. Ahol pénz van rá, ott ayi is van. A játszótéren, hétvégén rengeteg a gyerek, ha jó az idő. Eleinte még szóba elegyedtek velem a nagyszülők – mert gyereket még hétvégén sem a szülők hozzák le, gondolom ha egész héten hajtanak, mint a robot, és nem is látják a gyereket, akkor már a hétvégi alvást se zavarják meg... – kíváncsiak voltak, hogy ki fia-borja hozza ide a nagyszeműt. (Már nem elegyednek szóba, mert megszoktak minket.) A honnan-jött-hogy-hívják-hány-éves köröket leróva mindig ott lógott a levegőben a ki nem mondott kérdés, csak méregettek kíváncsian, aztán néha kibökték, néha nem merték: „És a gyereknek maga az......” és itt elhallgattak, csak a fülük nőtt nagyra, hogy halljáka választ. Nem mondták ki soha, hogy „maga az ayi?” mert az ayi társadalmilag alul van, ha mégsem vagyok ayi, akkor nagyon kellemetlenül érezték volna magukat, így maradt a tétova hallgatás. Kicsit várattam őket, mintha nem érteném a kérdést, élveztem a kínlódást, amit a nőttön-növő kielégítetlen kíváncsiság gerjesztett, aztán megkegyelmeztem: „Én vagyok a gyermek anyja.” Azokat a kerek szemeket, leesett állakat látni kellene. „Maga saját maga neveli a gyerekét?????????????” Aztán mentek arrébb és adták tovább az infot: „A külföldi nő a saját gyerekével van.”

A bejárónő márolyan elterjedt, hogy megléte nemigen számít státusz-szimbólumnak, azonban nemléte sokak számára hihetetlen, azok számára, akik a szolgáltató szektorban dolgoznak, egyenesen derogál egy ayi-tlan személyt kiszolgálni, mert mi a manónak dolgozom akkor én itt szolgáltatóként, ha páriák is igénybe veszik a szolgáltatást? Az épületünkben a lobbiban reggel 7 – 9 –ig kávét osztanak, minden ottlakó kaphat egy pohárral, mielőtt munkába indul. Amikor a többiek munkába indulnak, én akkor érek haza, miután elvittem Krisztit a bölcsibe és bevásároltam a piacon, megvettem a regeli sárga tökös köleskásámat az utcán. Beesek a lobbi ajtaján, a hajam kócos, mert nem volt időm fésülködni, meg minek is, Kriszti úgyis megtépi, egyik kezemben nejlonszatyor, saláta, spenót és karfiol kandikálnak ki belőle, a másik kezemben a köleskásás pohár. A kavémérő kiscsaj kerek szemekkel bámul. „Egy kávét kérek.” – mondom. Olyan fintor jelenik meg az arcán, mintha egy kupac szar lennék. Méregeti a zöldséges szatyromat, a köleskásás poharamat és nem mozdul. A liftből kilép egy munkába siető kínai faszi. „Kávét!” – vakkant. A kislány ugrik, tölt, majd visszatámasztja a falat, körülnéz, hogy kitől kérdezheti meg, hogy a külföldi ayi-nak is jár-e a kávé. A végén tölt egyet, a lakásba belépve veszem észre, hogy csak félig van a pohár....

Én mondjuk szarok rá, hogy ki minek néz és mulattat a fél pohár kávé, de a dolog társadalompszichológiai oldala izgat, ezért kísérletezni szoktam. Az alja külső néha gazdag embert takar, ez a modorban nyilvánul meg, azaz ha bunkó vagy, ugyanolyan bánásmódban részesülsz, mint a külsőleg is gazdagok, mert te is az vagy. Tehát másnap ugyanabban az időben, ugyanolyan zöldségekkel és köleskásával berontok a lobbiba. Odacsörtetek a levélszekrényhez. Útközben odavakkantok a kiscsajnak: „Kávét. Gyorsan, mert sietek.” Mire az újsággal a kezemben visszaéerk, ott tartja a kávét, kicsit meghajol, amikor elveszem, nem köszönöm meg – a pohár teli van. Hehe.

A másik az ajtónyitogató ember. Mindenkinek, aki az épületben lakik, kinyitja az ajtót. A futárszolgálatok embereinek, az ayi-knak és nekem nem nyitja ki az ajtót. Mert miután néhány napig nyitogatta, én pedig a kínaiakkal ellentétben megköszöntem, mert szerintem bunkóság nem megköszönni, de Kínában ugye az udvariasság az egyenlő azzal, hogy alsóbbrendű vagy, már nem nyitogatja. Derogál neki, nem akarja, hogy bárki azt lássa, hogy ajtót nyit valakinek, akinek zöldségeskosár lóg a karján. Azaz maga vásárol be. Én leszarom, mert ki tudom magamnak nyitni az ajtót. De azért vicces.

Másik kedvenc sztorim: a kávézóban én kerülök sorra. Már elmondtam, hogy egy cappuccinót kérek „és...” – folytatnám, de nem tudom folytatni, mert egy másik nőt kezd el kiszolgálni a pultoslány. A pultoslány a kiszolgálási prioritást a következők alapján állapította meg:

1. Belépéskor köszöntem – mínusz egy fok a ranglétrán. A kínaiak nem köszönnek.
2. Rámosolyogtam – megint eggyel lejjebb.
3. „Kérek szépen...” így kezdtem a mondatot – megint eggyel lejjebb.

A kínai nő viszont berontott, mögém állt, belém lökött és elkezdte köszönés és mosoly nélkül sorolni, hogy mit kér.

Másnap berontottam a kávézóba, nem néztem a pultoslányra, nem köszöntem, nem mosolyogtam, elüvöltöttem, hogy mit kérek, hozzátettem, hogy csipkedje magát. 2 perc múlva elöttem volt a rendelés, tálcán és rá se bagózott az utánam következőre, aki szintén ebben a modorban már sorolta is, hogy mit kér. A pénzt odadobtam elé – amíg még használtak készpénzt, addig ugyanis így fizettek, ledobták a pultra.

Sajnos kísérlet ide, kísérlet oda, nem tudok sokáig kellően bunkó lenni. Másnap reflexből köszöntem és mosolyogtam. Hát, lúzer vagyok nem vitás.

Megosztás a facebookon

 

Maga egy állat! – ezt egy kínai férfi morogta oda veszett dühösen egy nőnek, aki miatt majdnem nem tudott leszállni a metróról. A nő a mobilját nyomkodta, de észrevette, amikor a férfi elkezdett helyezkedni a leszálláshoz. Ezt láttam a szemvillanásából, mert egy picit oldalra kapta a fejét, amikor a férfi táskája hozzáért. Csak éppen nem reagált rá, csakazértsem állt félre. A férfinek a végén odébb kellett löknie, hogy leszállhasson, de addigra már gőzt lövelltek az orrlikai, ekkor jött a beszólás, ami egyébként inkább csak egy vakkantás volt (dongwu - állat).

Meglepődtem, mert korábban nem láttam jelét annak, hogy irritálta volna őket az, hogy valaki nem áll félre. Senki nem állt félre senkinek az útjából. Mindenki lökdösött mindenkit. Vagy nagy hangon visított, de nem célzottan egy valakinek címezve, hanem bele a nagyvilágba, hogy „leszállok, leszállok”.

Mostanra ez sokat finomodott, pici mozgásokkal, finom lökkentésekkel jeleznek. A meglökött általában félrehúzódik néhány centit. Már olyat is láttam, hogy valaki odaszólt: „Bocsánat, leszállnék.” Az érdekes az, hogy azóta már vagy háromszor hallottam ezt az állatozást, biztos kihegyeződött rá a fülem.

Én általában odaszólok, hogy „Leszállnék, köszönöm”, ezt eddig mindig hatott. Kicsi külföldi gyerekkel nagyon udvariasak és segítőkészek. Sokan visszalépnek az ajtótól, kiszállnak a liftből és beengednek, átadják e helyüket, pedig Kriszti gyerekkocsiban ül. „Nem baj, tolja ide a kocsit és üljön mellé” – mondják mosolyogva. Ulf rosszmájúan megjegyezte, hogy ez csak azért van, mert Kriszti nagyszemű yang wawa, kínai gyerekkel szemben nem udvariasak. Azóta sasolom az ilyen helyzeteket és lehet némi igaza Ulfnak, mert a kínai kisgyerekes anyukákat le sem szarják.

Azzal együtt, hogy olyan is volt, hogy szabályosan kirugdaltak már liftből, hogy beférjenek, holott a mozgólépcső a lift mellett volt, és már kétszer rácsukódott a metróajtó a babakocsira, mert nem álltak félre, még így is magasan vezetnek udvariasságban a németek előtt.

Tizes skálán a németek udvariassági mutatóját másfél – kettőre tenném, de ezt is csak a bevándorló hátterű páriák tornázzák fel ilyen magasra, a németektől a másik ember nyugodtan feldobhatja a talpát, a politikai korrektség, befogadó és nyitott társadalom, integráció csupa felszínes szlogen. Magyarország és Kína egymással versengett az első helyért, mindkettő 8 körüli udvariassági mutatóval – amióta kirugdostak a liftből, azóta a sorrend:

1. Magyarország (8)
2. Kína (7,8)
3. Németország (1,5)

 

Egyik legszebb emlékem, amikor az akkor fél éves Krisztivel álltam a csákánydoroszlói vasútállomáson, karom zsibbadt a babahordozótól. Sokan vártak a pesti IC-re, német tahóságon szocializálódva gondoltam megvárom, amíg mindenki felszáll, úgyis van két helyjegyem. Nincs szükségem rá, hogy újra szembesítsenek azzal, hogy kisgyerekes anyukaként egy láthatatlan senki vagyok, egy nulla, akit mindenki félrelök, mert úgyis félreáll ha tülekedünk, félti a kölkét. Elfoglaltam hát kisgyerekes anyukához méltó helyemet a sor végén és igyekeztem láthatatlanná válni. A vonat beállt az állomásra, kinyílt az ajtó, egy férfi felkiáltott: „Emberek, engedjük előre a kisgyerekes anyukát!”. Önkéntelenül is hátraléptem, a tömeg Vörös-tengerként nyílt meg előttem, akkor döbbentem rá, hogy engem engednem előre. Felsegítettek a vonatra, mert nem magas volt a lépcső és kinyitották az ajtót. Majdnem bőgtem.

A cérna akkor szakadt el Németországban, amikor egyszer egy IC vékonyka folyosóján álltam az ülések között, a babakocsit próbáltam összecsukni és betuszkolni a kijelölt helyre, amit persze telepakoltak kofferral, mindezt egy kézzel, a másikban Kriszti, a hátamon tele hátizsák, a karomon táska – mellettem pedig öt (5) férfi bámul felháborodottan, hogy mikor engedem már őket tovább. Bocsánatot kértem. Én. Nem ők. Az volt az utlosó alkalom, hogy ilyet tettem, azóta félrelököm őket és a végén beszólok, hogy kösz a segítséget.

Megosztás a facebookon

Tegnap (relatíve) tiszta volt a levegő, a szél elfújta a szmogot. Sétáltam egyet és csináltam néhány közeli képet Sanghaj három legmagasabb épületéről. A legmagasabb teteje nem látszott, ezúttal nem a szmogtól, hanem a felhőtől.

 

Jobbról a legmagasabb, amelynek a teteje a felhőkbe vész: Shanghai Tower. Balról a második legmagasabb (a fotózás szöge miatt nem látszik, hogy magasabb, mint a középső): Sörnyitó, avagy a Shanghai World Financial Center. A harmadik legmagasabb középen: Jinmao Tower.

Ha az antennát is beleszámítjuk, akkor ez az őskövület (1994-ben épült), a Kelet Gyöngye TV-torony a harmadik és a Jinmao Tower a negyedik helyre szorul.

A tornyokkal szembeni épületek:

A karácsony még eltart egy darabig:

Valahol lent a pórnép parkolója. És bizony-bizony, itt is van, aki a kocsijával nem a kijelölt helyen parkol :) :

Megosztás a facebookon

Már hallottam arról, hogy ha a pici almára matricát ragasztanak, akkor a lefedett területen nem pirosodik, így a szép nagy piros almára a napfény segítségével képet lehet varázsolni. Látni még nem láttam. Németországban például azért nem dívik ez a fajta almafestés, mert az almákat egyesével matricázó, majd a matricát később lefejtő matricázók bére miatt az alma eladhatatlanul drága lenne.

Itt viszont nagyon népszerű. Az alábbi almácskán a felirat: szeretlek egy életen át. :)

Megosztás a facebookon

Kedvem szottyant egy gulyáslevesre, elmentünk hát a Pauláner étterembe a Xintiandi (Új Világ) nevű turistabazárba, ami amúgy nagyon szép és kúl, nem olyan műanyag, mint a Yuyuan kert, de legalább olyan kevés köze van a kínaiakhoz, viszont legalább drága.

A leves "magyar marhahúsleves" néven fut, természetesen nem olyan, mint Magyarországon. De finom, sűrű, tényleg a lében főzték a marhahúst. Krumpli alig van benne, ellenben kaliforniai paprikadarabok igen, a bögrécske színültig van hússal. Színhús kockák, mócsing nuku, puhára főzve. Barnakenyér szeletekkel szolgálták föl - már csak ezért is megéri elmenni a Paulánerbe, nyamm.... - vaj-ciciket adtak hozzá. Egy gond volt vele: valamilyen homályos okból kifolyólag telenyomták a levest paradicsomlével.....

Ulf szendvicset rendelt chips-szel. Chips. Ő úgy gondolta, hogy az egy étteremben sült krumplit jelent. A Pauláner menedzsmentje / termékdizájnere / szakácsa - vagy talán valamennyien együtt nem így gondolták. A chips ugyanis szimpla rágcsálnivaló chips volt, frissen a zacskóból.

Ulf szegény ezt ilyen arccal próbálta megemészteni (a szemeket figyeljétek :) :

Nekem egy leves nem volt elég, Ulf pedig szimplán éhen maradt, így dzsentri módjára taxiba ültünk és elvitettük magunkat a másik Paulánerbe, a Fenyang úton, ami amúgy türzshelyünk a gyönyörű játszótere miatt. Negyed óra sétára van a lakásunktól. Én rendeltem egy "magyar marhahúslevest". Ugyanaz a finom sűrű marhahúslé, puhára főzött színhús kockákkal. Ebben több volt a krumpli, szórványosan kaliforniai paprikadarabokkal is találkoztam. Ugyanúgy paradicsomlével. :( Az ördög a részletekben, azaz jelen esetben a körítésben rejlik: 2 szelet barna kenyér, 1 szelet fehér kenyér, kétféle isteni zsömlécske és kis tégelyekben vaj, májkrém (!) és töpörtyűs disznózsír (!!) - igen, igen, igen! Disznózsír. Kínai kajától elhalt ízlelőbimbóim örömmámorban úsztak.

Ulfbajor fehérkolbászkát rendelt pereccel:

A különbség az arcán szemmel látható.

Az asztal a télikertben a ragyogó napsütésben csak hab volt a tortán - a versenyt a Fenyang úti Pauláner nyerte.

Néhány nappal később, csak a rend kedvéért elballagtam a folyóparti Paulánerbe is egy gulyáslevesre. Ugyanaz a finom lé, de itt se krumpli, se paprika nem úszkált benne. A hús is kevesebb volt, de ugyanolyan ízletes és puha. Négy darab, hajszálvékony barnakenyér szeletke kettő doboz pici vajjal a körítés. Egy óra múlva kirendeltem még egyet. :) A második adagban a hús fele mócsingos volt és csak kettő szelet hajszálvékony kenyérkét hoztak hozzá. A hely a panoráma miatt (az étterem hosszú kertje a Bundra néz) jó időben mindig teltházzal üzemel, nem kell, hogy a kaja minőségével törjék magukat. Gondolom. A listán a harmadik helyen kullog. Tehát a sorrend: Fenyang út, Xintiandi, Riverside promenád.

A Riverside promenád Paulánerének gulyáslevese:

Megosztás a facebookon

Ápdét bátyámnak: aszittem itt kommenteltél, de látom rosszul emlékeztem. Biztos email volt, de azért ide írok: igen, nem csak Pekingben van szmog. Ez kicsit hülyén jön le a médiában. Kína ember lakta területein koszos a levegő, ha rámész a weboldalra és kinagyítod a térképet, pontosabban úgy állítod, hogy látsszon egész Kína, akkor kiválóan látszik, hogy szinte mindenhol szmog van. Csak abban van különbség, hogy hol milyen sűrű. A Sanghaj és Peking közötti tartományok mind fulladoznak, Peking nem is a legrosszabb.

http://aqicn.org/city/shanghai/

A mai állás szerint a Henan tartománybeli Jiyuan városban 877 az érték. Tavaly év vége felé valamikor Shenyangban (az Pekingtől még északkeletebbre van) majdnem 1000 volt. Viszont Pekingben ma 20 - 30 az érték, tisztább, mint az Alpokalja. Erről sem szólnak a híradások, mert miért lenne hírérték az, hogy Pekingben tiszta a levegő? :) Hullámzik, felgyűlik a trugyi, szmog van néhány napig, aztán a szél kifújja és tiszta a levegő 1-2 napig, de olyan tiszta, amilyen itt Sanghajban soha. Aztán megint felgyűlik. Ha észak-nyugati szél fúj, az Pekingből kifújja a szmogot és mivel Pekingtől észak-nyugatra tiszta a levegő, befújja a tisztát. Ha Sanghajban északi, észak-nyugati, nyugati, délnyugati a szél, akkor behozza a trugyit. Hetente egyszer legalább megesz a penész, mert látom, hogy Pekingben "zöld a levegő" :) persze a színskála szerint. Ilyen Sanghajban alig van. Amióta itt vagyunk egyszer volt zöld. Az igaz, hogy olyan értékek, mint Pekingben, itt nincsenek. Sanghaj sárga-narancssárga, télen piros-lila. De folyamatosan. Peking pedig lila-barna, hetente-tíznaposta zöld néhány napig. (A színskála zöld-sárga-narancssárga-piros-lila-barna, a barna után nincs más szín, barna pl. az 500 is és az 1000 is.)

Sanghajban ma 198 az index, a kínai mérés szerint 68. Legalábbis az utcán kitett táblán, amit a kínaiak látnak jártukban-keltükben, ez az érték látható. Amúgy az emberek nagyon tudatosak lettek az utóbbi időben. Mindenki állandóan monitorozza az adatokat, a bölcsiben a szülők minden nap ezen anyáznak. Újévi tűzijáték nem volt, legalábbis ahol mi lakunk nem hallottunk egyáltalán, pedig az messzire elhallatszik. :) Betiltották a külső körgyűrűn belül a tűzijűtékozást. Eddig a belső körgyűrűn belül volt tilos, de mindenki tett rá magasról, és a hatóságok is fütyültek rá. Ma sokan inkább nem tűzijűtákoznak. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz kínai újévkor ::))

Bátyus, csak, hogy értsd miről van szó:

Hihihihihihi................. :)

Megosztás a facebookon