A társadalmi elismertséget Kínában a pénz és közvetetten a pénz birtoklásának fizikai manifesztációi, az arrogancia és a státusszimbólumok hoznák meg nekünk. Mivel nem költünk flancra és hatványozottan bunkók sem vagyunk, ezért meglehetősen alul helyezkedünk el.

Nem tartunk például bejárónőt (kínaiul ayi), mert munkát ugyan régóta keresek, de amíg nem találok, addig magam járok a piacra, én főzök, saját kezűleg takarítok és bizony reggelente felkelek hatkor, hogy tejet forraljak a kölöknek aztán elvigyem a bölcsibe, délután pedig szintén sajátlábúlag ballagok el érte. Tehát csupa olyan dolgot művelek, ami Magyarországon magától értetődő, mert ugye ki a fészkes Mikulás vigye el a kölköt az oviba, ha nem a szülők, de Kínában úton-útfélen csodálkozó-rosszalló pillantások kísérnek utamon. „Nézd de aranyos kis yang wawa, ott a babakocsiban, az ayi-val!” – sikoltoznak nők a metrón. Aztán csodálkozva kezdenek méregetni: „Némá, ez nem is kínai, akkor ez ki lehet?” „Hát külföldi gyereknek külföldi ayi-t fogadtak!” – fejti meg a rejtélyt a beszélgetőtárs. Az, hogy én az anyja lennék, az eddig még nem jutott eszébe senkinek.

A kép ennél árnyaltabb, mert sok kínai családban a nagyszülők látják el a napi teendőket a gyerek körül, de az ayi megléte a kínai családban sem idegen. Ahol pénz van rá, ott ayi is van. A játszótéren, hétvégén rengeteg a gyerek, ha jó az idő. Eleinte még szóba elegyedtek velem a nagyszülők – mert gyereket még hétvégén sem a szülők hozzák le, gondolom ha egész héten hajtanak, mint a robot, és nem is látják a gyereket, akkor már a hétvégi alvást se zavarják meg... – kíváncsiak voltak, hogy ki fia-borja hozza ide a nagyszeműt. (Már nem elegyednek szóba, mert megszoktak minket.) A honnan-jött-hogy-hívják-hány-éves köröket leróva mindig ott lógott a levegőben a ki nem mondott kérdés, csak méregettek kíváncsian, aztán néha kibökték, néha nem merték: „És a gyereknek maga az......” és itt elhallgattak, csak a fülük nőtt nagyra, hogy halljáka választ. Nem mondták ki soha, hogy „maga az ayi?” mert az ayi társadalmilag alul van, ha mégsem vagyok ayi, akkor nagyon kellemetlenül érezték volna magukat, így maradt a tétova hallgatás. Kicsit várattam őket, mintha nem érteném a kérdést, élveztem a kínlódást, amit a nőttön-növő kielégítetlen kíváncsiság gerjesztett, aztán megkegyelmeztem: „Én vagyok a gyermek anyja.” Azokat a kerek szemeket, leesett állakat látni kellene. „Maga saját maga neveli a gyerekét?????????????” Aztán mentek arrébb és adták tovább az infot: „A külföldi nő a saját gyerekével van.”

A bejárónő márolyan elterjedt, hogy megléte nemigen számít státusz-szimbólumnak, azonban nemléte sokak számára hihetetlen, azok számára, akik a szolgáltató szektorban dolgoznak, egyenesen derogál egy ayi-tlan személyt kiszolgálni, mert mi a manónak dolgozom akkor én itt szolgáltatóként, ha páriák is igénybe veszik a szolgáltatást? Az épületünkben a lobbiban reggel 7 – 9 –ig kávét osztanak, minden ottlakó kaphat egy pohárral, mielőtt munkába indul. Amikor a többiek munkába indulnak, én akkor érek haza, miután elvittem Krisztit a bölcsibe és bevásároltam a piacon, megvettem a regeli sárga tökös köleskásámat az utcán. Beesek a lobbi ajtaján, a hajam kócos, mert nem volt időm fésülködni, meg minek is, Kriszti úgyis megtépi, egyik kezemben nejlonszatyor, saláta, spenót és karfiol kandikálnak ki belőle, a másik kezemben a köleskásás pohár. A kavémérő kiscsaj kerek szemekkel bámul. „Egy kávét kérek.” – mondom. Olyan fintor jelenik meg az arcán, mintha egy kupac szar lennék. Méregeti a zöldséges szatyromat, a köleskásás poharamat és nem mozdul. A liftből kilép egy munkába siető kínai faszi. „Kávét!” – vakkant. A kislány ugrik, tölt, majd visszatámasztja a falat, körülnéz, hogy kitől kérdezheti meg, hogy a külföldi ayi-nak is jár-e a kávé. A végén tölt egyet, a lakásba belépve veszem észre, hogy csak félig van a pohár....

Én mondjuk szarok rá, hogy ki minek néz és mulattat a fél pohár kávé, de a dolog társadalompszichológiai oldala izgat, ezért kísérletezni szoktam. Az alja külső néha gazdag embert takar, ez a modorban nyilvánul meg, azaz ha bunkó vagy, ugyanolyan bánásmódban részesülsz, mint a külsőleg is gazdagok, mert te is az vagy. Tehát másnap ugyanabban az időben, ugyanolyan zöldségekkel és köleskásával berontok a lobbiba. Odacsörtetek a levélszekrényhez. Útközben odavakkantok a kiscsajnak: „Kávét. Gyorsan, mert sietek.” Mire az újsággal a kezemben visszaéerk, ott tartja a kávét, kicsit meghajol, amikor elveszem, nem köszönöm meg – a pohár teli van. Hehe.

A másik az ajtónyitogató ember. Mindenkinek, aki az épületben lakik, kinyitja az ajtót. A futárszolgálatok embereinek, az ayi-knak és nekem nem nyitja ki az ajtót. Mert miután néhány napig nyitogatta, én pedig a kínaiakkal ellentétben megköszöntem, mert szerintem bunkóság nem megköszönni, de Kínában ugye az udvariasság az egyenlő azzal, hogy alsóbbrendű vagy, már nem nyitogatja. Derogál neki, nem akarja, hogy bárki azt lássa, hogy ajtót nyit valakinek, akinek zöldségeskosár lóg a karján. Azaz maga vásárol be. Én leszarom, mert ki tudom magamnak nyitni az ajtót. De azért vicces.

Másik kedvenc sztorim: a kávézóban én kerülök sorra. Már elmondtam, hogy egy cappuccinót kérek „és...” – folytatnám, de nem tudom folytatni, mert egy másik nőt kezd el kiszolgálni a pultoslány. A pultoslány a kiszolgálási prioritást a következők alapján állapította meg:

1. Belépéskor köszöntem – mínusz egy fok a ranglétrán. A kínaiak nem köszönnek.
2. Rámosolyogtam – megint eggyel lejjebb.
3. „Kérek szépen...” így kezdtem a mondatot – megint eggyel lejjebb.

A kínai nő viszont berontott, mögém állt, belém lökött és elkezdte köszönés és mosoly nélkül sorolni, hogy mit kér.

Másnap berontottam a kávézóba, nem néztem a pultoslányra, nem köszöntem, nem mosolyogtam, elüvöltöttem, hogy mit kérek, hozzátettem, hogy csipkedje magát. 2 perc múlva elöttem volt a rendelés, tálcán és rá se bagózott az utánam következőre, aki szintén ebben a modorban már sorolta is, hogy mit kér. A pénzt odadobtam elé – amíg még használtak készpénzt, addig ugyanis így fizettek, ledobták a pultra.

Sajnos kísérlet ide, kísérlet oda, nem tudok sokáig kellően bunkó lenni. Másnap reflexből köszöntem és mosolyogtam. Hát, lúzer vagyok nem vitás.

Megosztás a facebookon