Maga egy állat! – ezt egy kínai férfi morogta oda veszett dühösen egy nőnek, aki miatt majdnem nem tudott leszállni a metróról. A nő a mobilját nyomkodta, de észrevette, amikor a férfi elkezdett helyezkedni a leszálláshoz. Ezt láttam a szemvillanásából, mert egy picit oldalra kapta a fejét, amikor a férfi táskája hozzáért. Csak éppen nem reagált rá, csakazértsem állt félre. A férfinek a végén odébb kellett löknie, hogy leszállhasson, de addigra már gőzt lövelltek az orrlikai, ekkor jött a beszólás, ami egyébként inkább csak egy vakkantás volt (dongwu - állat).

Meglepődtem, mert korábban nem láttam jelét annak, hogy irritálta volna őket az, hogy valaki nem áll félre. Senki nem állt félre senkinek az útjából. Mindenki lökdösött mindenkit. Vagy nagy hangon visított, de nem célzottan egy valakinek címezve, hanem bele a nagyvilágba, hogy „leszállok, leszállok”.

Mostanra ez sokat finomodott, pici mozgásokkal, finom lökkentésekkel jeleznek. A meglökött általában félrehúzódik néhány centit. Már olyat is láttam, hogy valaki odaszólt: „Bocsánat, leszállnék.” Az érdekes az, hogy azóta már vagy háromszor hallottam ezt az állatozást, biztos kihegyeződött rá a fülem.

Én általában odaszólok, hogy „Leszállnék, köszönöm”, ezt eddig mindig hatott. Kicsi külföldi gyerekkel nagyon udvariasak és segítőkészek. Sokan visszalépnek az ajtótól, kiszállnak a liftből és beengednek, átadják e helyüket, pedig Kriszti gyerekkocsiban ül. „Nem baj, tolja ide a kocsit és üljön mellé” – mondják mosolyogva. Ulf rosszmájúan megjegyezte, hogy ez csak azért van, mert Kriszti nagyszemű yang wawa, kínai gyerekkel szemben nem udvariasak. Azóta sasolom az ilyen helyzeteket és lehet némi igaza Ulfnak, mert a kínai kisgyerekes anyukákat le sem szarják.

Azzal együtt, hogy olyan is volt, hogy szabályosan kirugdaltak már liftből, hogy beférjenek, holott a mozgólépcső a lift mellett volt, és már kétszer rácsukódott a metróajtó a babakocsira, mert nem álltak félre, még így is magasan vezetnek udvariasságban a németek előtt.

Tizes skálán a németek udvariassági mutatóját másfél – kettőre tenném, de ezt is csak a bevándorló hátterű páriák tornázzák fel ilyen magasra, a németektől a másik ember nyugodtan feldobhatja a talpát, a politikai korrektség, befogadó és nyitott társadalom, integráció csupa felszínes szlogen. Magyarország és Kína egymással versengett az első helyért, mindkettő 8 körüli udvariassági mutatóval – amióta kirugdostak a liftből, azóta a sorrend:

1. Magyarország (8)
2. Kína (7,8)
3. Németország (1,5)

 

Egyik legszebb emlékem, amikor az akkor fél éves Krisztivel álltam a csákánydoroszlói vasútállomáson, karom zsibbadt a babahordozótól. Sokan vártak a pesti IC-re, német tahóságon szocializálódva gondoltam megvárom, amíg mindenki felszáll, úgyis van két helyjegyem. Nincs szükségem rá, hogy újra szembesítsenek azzal, hogy kisgyerekes anyukaként egy láthatatlan senki vagyok, egy nulla, akit mindenki félrelök, mert úgyis félreáll ha tülekedünk, félti a kölkét. Elfoglaltam hát kisgyerekes anyukához méltó helyemet a sor végén és igyekeztem láthatatlanná válni. A vonat beállt az állomásra, kinyílt az ajtó, egy férfi felkiáltott: „Emberek, engedjük előre a kisgyerekes anyukát!”. Önkéntelenül is hátraléptem, a tömeg Vörös-tengerként nyílt meg előttem, akkor döbbentem rá, hogy engem engednem előre. Felsegítettek a vonatra, mert nem magas volt a lépcső és kinyitották az ajtót. Majdnem bőgtem.

A cérna akkor szakadt el Németországban, amikor egyszer egy IC vékonyka folyosóján álltam az ülések között, a babakocsit próbáltam összecsukni és betuszkolni a kijelölt helyre, amit persze telepakoltak kofferral, mindezt egy kézzel, a másikban Kriszti, a hátamon tele hátizsák, a karomon táska – mellettem pedig öt (5) férfi bámul felháborodottan, hogy mikor engedem már őket tovább. Bocsánatot kértem. Én. Nem ők. Az volt az utlosó alkalom, hogy ilyet tettem, azóta félrelököm őket és a végén beszólok, hogy kösz a segítséget.

Megosztás a facebookon