Békésen sétálgatni Sanghajban lehetetlen. Lépten-nyomon felhangzik a címbeli kiáltás és valaki odaugrik Kriszti mellé fényképezkedni. A kiscsaj teljesen kínai lett - már meg sem lepődik, félbehagyja a mondatot, birkaként belebámul a telefonba, majd ha elkészült a kép akkor visszafordul hozzám és folytatja a mondatot ahol félbehagyta. "Nem kell ha nem akarod." - mondom neki, hátha csak nem mer szólni, hogy ne baszkurálják és egy életreszóló szelfi-fóbiában fog szenvedni. "De nekem tetszik!" - mondja határozottan. "Mindenki azt mondja milyen szép vagyok!" A kis hiú banya.... Németországba utaztunk januárban friss levegőt szívni mert sokat köhögött. Az első napon sírógörcsöt kapott. Kérdem mi a baj. "Már mióta itt sétálunk és még senki sem mondta, hogy szép vagyok!" Hát igen - átlagosnak lenni frusztráló, ha hozzászokott az ember a sok hü- és há-hoz....

Ma pont sikerült az ugrást elkapni. Amikor valaki egyszer csak ráugrik és szelfizni rántja (a kiscsaj lábait tessék figyelni szelfi közben - olyan beállásai vannak...):

Megosztás a facebookon