Hazafelé sétáltunk a bölcsiből, megálltunk egy utcai cipőárusnál, aki kivételesen pénztárcákat is árult ma. Kipakolta a portékát az amúgy is szűk járdára, Kriszti pedig vidáman buzerálta a marhabőrnek mondott szerintem denevércsülökbőr kistáskákat. "Neszeszer, neszeszer" - kiabálta boldogan. Megállt mellettünk egy idős úr. Barátságosan Krisztire mosolygott: "Haa álju? Bigu ájzz!" (kb.: Hovvagy? Nasszem! mármint "nagy szem" :) Kriszti a szokásos tahó modorában teljesen ignorálta a bácsit - ebben nagyon jó, aki nem üti meg az ingerküszöbét érdekesség szempontjából, azt egyszerűen levegőnek nézi. "Welál júflom?" (kb.: "Honan vallók?") "Magyar vagyok." - mondtam kínaiul. Ettől nagyon boldog lett "Zdlásztvujtye, zdlásztvujtye" - vigyorgott. "Ez oroszul van" - vigyorogtam vissza. "Magyarország nagyon szép, Budapest gyönyörű. Láttam fényképeket." - váltott át kínaira. "Amúgy a kislányom német és nem beszél angolul." - próbáltam mentegetni a banya viselkedését, aki látványosan továbbra sem vett tudomást a neki integető idős úrról. "Guten Abend. Guten Tag. Wie geht's? Tschüss." - hadarta a bácsi. Kriszti fölkapta a fejét, megtörtént az ingerküszöb-túllépés. "A bácsi tud egy kicsit németül" - mondta, majd visszamélyedt a pénztárcákba. "Nahát, maga egy igazi poliglott." - bókoltam a bácsinak, aki szerényen mosolygott, majd elköszönt és továbbment.

Megosztás a facebookon