A kínaiak kezében telefon van. Folyamatosan. A metrón állva, az utcán sétálva (- rohanva) folyamatosan azt bámulják és böködik. Soha nem emelik fel a fejüket, nem néznek egymásra. Olyan ez néha, mintha zombik lennének. Csupa képernyő-elkékítette, lefelé bámuló arc. Néha meglesem, hogy mi fontosat csinálnak, leginkább a régi tetriszre emlékeztető játékot játszanak, vagy pletykákat olvasnak.

Egy ismerősbe botlottam a minap az utcán, épp dél volt, hívott, hogy együnk együtt. „Hm, hol lehet itt a közelben étterem?” – morfondírozott. Előkapta a mobilját és már húzogatta is bőszen az ujját. Éttermek jelentek meg, ínycsiklandozó fogások, útbaigazító térképek. „Hm, ez messze van, ez is, ez még messzebb van, ez nem tetszik, ezt most nem kívánom...” – dünnyögött folyamatosan. Mellettünk 4 vagy 5 kis étterem volt nyitva. Álldigáltunk vagy tíz perce, krákogva próbáltam elterelni a figyelmét. „Menjünk végig ezen az úton, biztosan találunk itt valamit.” – mondtam. „Jó.” – mormogta. Elindultunk. A fejét nem emelte föl, tovább buzerálta a hol-található-a-közelben-étterem oldalt. Elmentünk egy tucat étterem mellet, mire nem bírtam tovább és az egyik ajtajában meglepetést színlelve felkiáltottam: jé egy étterem. Megtorpant, fölemelte a fejét. Elkerekedett a szeme. „Jéééééééééééééééé...” – kiáltotta. „Menjünk gyorsan be!”

A kaja útszéli kispiszkos színvonalú volt, pont olyan, mint amilyet egy hétköznap déli gyors ebédhez keres az ember.

Aztán elköszöntünk. Másnap egy csaj konkrétan keresztülesett a babakocsiban ülő Krisztin, mert a telefon képernyőjét bámulva rohant. Még időm sem volt, hogy szóljak neki. Nagyon kiborult, hogy miért voltam az útjában. Elejtett telefonja képernyőjén piros és sárga kockák villogtak – éppen játszott.

Megosztás a facebookon