A kommunikáció mindig vicces volt errefelé. Amikor itt tanultam, akkor még nem hitték el, hogy egy külföldi tudhat kínaiul. Sokan azért nem értettek meg, mert eleve feltételezték, hogy angolul beszélek. A kép azóta árnyaltabb lett, hiszen ma már több százezer külföldi él Sanghajban. Az nem változott, hogy egy "Ni hao" (= jó napot) álmélkodást és széles vigyort válthat ki. Krisztit az első napon megtanítottam kínaiul köszönni, és bátorítottam, hogy köszönjön úton-útfélen. Afféle kommuikációs jégtörőnek szántam a manővert. Bevált. A tömött metróban ült a babakocsiban, kezében Klaus nyuszi, kerek szemekkel, döbbenten bámulta az embertömeget, többen voltak körülötte, mint ahány embert életében látott. Eddig leginkább tehenekhez volt szokva a kicsi szívem. Hirtelen hangosan felvisított: "Ni hao!". Az emberek szeme kikerekedett, hitetlenkedve bámulták és egymásnak adták tovább a hírt: a kis külföldi baba tud kínaiul!! Nevetésben tört ki körülöttünk legalább 40 ember és virgoncan vissza-ni hao-ztak. Kriszti megnyugodott: itt nem eszi meg ma senki.

Aztán néhány hét alatt megunta a ni haozást, most ha már valaki köszön neki, akkor sem hajlandó megmukkanni. Ha nagy ritkán mégis, akkor frenetikus hatással van a hallgatóságra: "Uramatyám, a kis külföldi baba beszél kínaiul! És milyen jól!" Aztán elkezdenek vele kínaiul beszélgetni, és amikor Kriszti nem válaszol, mert nem érti, akkor azt mondják: "milyen kis szégyenlős a szentem, meg sem mer szólalni!"

Amúgy titokban szívja magába az agya a kínait, mint a kiskakas begye a sok vizet. A minap álltunk a metrómegállóban és vártuk a metrót. Bemondta a hangosbemondó, hogy jön a metró, mi a metró végálllomása, mi lesz a következő megálló, stb. Rám néz és azt kérdi: "Mi ennek a metrónak a végállomása?" Bámulok üres szemekkel, honnan a manóból tudhatnám én azt? Néz rám a szokásos mekkora-egy-melák-ez-aztán-mégiscsak-egy-hülye-majom kifejezéssel a szemében és azt mondja: Yanggao zhonglu. Valahonnét ismerős a megálló neve, elballagunk a térképhez, megnézem mi a metróvonal vége, hát valóban Yanggao zhonglu. Na de mégis honnan a kénköves ménkűből tudja, hogy ez a végállomás?? Hát onnét, hogy bemondják - csak ő figyeli a hangosbemondót és meg is érti, engem meg alapból nem érdekel, amit hangosbemondókban mondanak így nem is szoktam figyelni.

Aztán amikor megyünk ki a metróból, és odaérünk a kerekesszékes kijárathoz (itt lehet egyedül áttolni a babakocsit), persze csúcsidős tülekedésben esélyem sincsen, hogy szóljak: nyissák már ki kérem. Kriszti bámul egy darabig, néz rám várakozóan, miért nem megyünk, pisilnem kell, éhes vagyok, olvasni akarok, ez mind benne van a szemében. Aztán föláll a babakocsiban, megfogja a pultot és felvisít: "Mafan ni kai men yixia!" (= kérem nyissa ki az ajtót). Szó megszakad, hang fennakad, lehellet megszegik - 50 döbbent szempár bámul bele a kis külföldi baba óriási szemeibe. Ő még egyszer elmondja a szezám tárulj formulát és a tömeg Vörös-tengerként nyílik szét előttünk... kifele menet egy nő azt mondja a mellette álló férfinak: "Biztosan kínai az apukája." Mire a férfi: "Az nem lehet, túl nagyok a szemei." "De ha ez igaz is, remélem Ulf sosem tudja meg" - gondolom magamban vígan.

A legjobb mégis az, hogy amióta tanulnak angolul, azóta sokan nem hajlandóak kínaiul beszélni. Akkor sem, ha kínaiul szólok hozzájuk. Akkor sem, ha nem értik, amit saját maguk mondanak, mert igazából mégsem tudnak annyira angolul. A technikám az, hogy először válaszolok angolul, lehetőleg gyorsan és hosszan, hogy biztosan ne értsék, aztán a kis zavart csend után elismétlem az egészet kínaiul, onnét kezdve nincs baj. A gondom nem az, hogy nem akarok angolul beszélni, hanem, az, hogy nagyon félre tud folyni a társalgás és ez egy idő után elég fárasztó tud lenni. A pékségben, ahová járunk, például van egy csávó, aki egyáltalán nem hajlandó kínaiul megszólalni. A minap beballagtam hozzájuk venni egy croissant-t Krisztinek. A kezembe nyom egy minisütit és aszongya: "Cup cakeku. New. Gooda." Ez kb. annyit tesz, hogy "Sütike. Új. Jó." Régóta járok ide, ismerem őket, tudom, hogy ez a csávó nem fog kínaiul beszélni, nem is próbálkozom. "Nem szeretem az ilyen kicsi sütiket, köszönöm nem kérem." Mire ő: "Trial. One." (= Próba. Egy.) Mégis, ti mire gondolnátok? Direkt marketing, megkóstolja, megszereti, aztán vesz sokat-sokat. Olyan pici, ázsiai stílusú sütike. Pici, nagyon színes, émelyítő az illata, telis-tele adalékanyagos-színezékes biszbaszkákkal. Sebaj, elviszem Krisztinek, ha szereti majd veszek neki még, szegénykém, a spenót a kedvence, mégis micsoda gyerekkor... Megyek a pénztárhoz. "48 jüan" - mondja a pénztárosnő. "36 jüan" - javítom ki, "mindig annyi szokott lenni". "Plusz a cup cake (Cupu cekaku - ahogy ő mondja ::)) 12 jüan". Belém fagy a szó. Ez a kis göcsört, ez a kis zöldes-narancssárgás-rózsaszínes hányadék, ez két euró?????????? Ezt nem mondom, persze, csak azt, hogy a kollégája azt mondta, hogy próbasüti, gondoltam promóciós ingyensüti. Nem, nem, olyan nincsen. Akkor nem kérem. Visszaviszi, pedig egy csomót kapirgáltam, nyomogattam, szagolgattam, talán meg is nyaltam. "Azt mondta, hogy azt mondtad, hogy ingyen van." - mondja a kollégájának. "Én nem mondtam ilyet! Ezek a külföldiek, nem tudnak angolul." :)

Néhány napja a bölcsiből hazafelé jövet megálltunk a gyümölcsárusnál. Amíg almát vettem, addig Minnie egérrel a kezében körbejárt és beszélgettek: "Zhe ge duoshao qian? Sanshisi kuai wu. Zhe ge ne? Bashi kuai." (= ez mennyibe keről? Harmincnégy jüan ötven. Hát ez? Nyolcvan jüan.)

Megosztás a facebookon