Update a betéglázott utcához:

Minden nap arra megyünk bölcsibe, így látom, hogy az üzletek és éttermek, melyeket még nem zártak be, lassan mind beadják a derekukat és költöznek. Kevés van még nyitva, ezek egyike a kedvenc fagyizónk. Elvittem Krisztit bölcsi után, mert ki tudja meddig élvezhetjük még délutánonként a remek olasz fagyit. Ücsörgünk, viháncolunk, amikor egyszer csak bejön 25 egyenruhás ember. Többen voltak, de csak 25-ig számoltam őket, tök mindegy, mert a pici cukrászdában már így is úgy álltak, mint a heringek. Egy világosabb zöld egyenruhába öltözött idősebb fazon tűnt a vezérnek.

Ne aggódjanak – ült le a tulaj mellénk – minden második nap ezt csinálják. Megfélemlítés. De én nem költözöm ki addig, amíg a belefektetett pénzemet meg nem kapom. Februárban lépett életbe egy új törvény, e szerint katonai tulajdonban lévő ingatlant nem lehet üzleti célokra bérbe adni. Csak azt felejtették el szabályozni, hogy mi legyen azokkal az üzletekkel, melyeknek már van érvényes szerződésük. Most megpróbálnak minket kipaterolni.

Kriszti megijedt a sok sötét egyenruhás alaktól, arcára kiült az aggodalom. Szája lefelé görbült, kétségbeesve rámnézett, arcán könnyek gurultak le. Azannyát, gondoltam, a citromfagyi nem jó sósan. Némá! – vigyorogtam rá. – Mennyi rendőr bácsi. És mind szereti a fagyit. Arca felragyogott, szájacskája ismét mosolygós lett. Minden a helyére került a világban: ki ne szeretné a fagyit!

Az egyenruhások nem csináltak semmit, csak nézelődtek. Néhány perc után kivonultak. Viszontlátásra! – köszönt oda a főnöknek kedvesen a pultoslány. Az összerezzent a meglepetéstől, odakapta a fejét és reflexből udvariasan visszaköszönt. Aztán észbe kapott és faarccal gyorsan kivonult.

10 perc múlva hazaballagtunk Krisztivel. Az egyenruhások a következő, még nyitva lévő üzlet előtt tömörültek.

Ez a múlt héten volt. Ezen a héten a cukrászdát nem láttam nyitva. Remélem nem léptek a megfélemlítés egy következő szintjére és nem vitték be a tulajt.

Megosztás a facebookon