Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
A múzeum bejárata:
A '30-as éveket idéző utcasoron olyan tipikusan '30-as évekbeli dolgokat lehet kapni, mint az ócsóruha, elektronikai kütyük, egyebek lehet továbbá karácsonyfában gyönyörködni májusban :)
Nagyon érdekesek az egykor és most képek. A kedvencem a második: így nézett ki az 1930-as években és így néz ki most...
Ez pedig egy régi kép a folyópartról:
Fotóalbum Sanghaj legnevezetesebb épületeiről. A Hudecz László, magyar építész által tervezett Park Hotel sokáig Ázsia legmagasabb épülete volt.
Ez pedig egy sokkal régebbi rajz a városról, még az utolsó császári dinasztia (Qing dinasztia, 1644 - 1911) idejéből:
Néhány egyetemista Németországban, Spanyolországban és Franciaországban lógatta a lábát egy hónapig, ebből készült az alábbi kiállítás:
A kínai tömegturizmus ideológiai-filózófiai háttere:
Néhány lózer turista ennél a függönynél várt fél órát. Először jártak Kínában és elhitték, hogy ami ki van írva, az úgy is van. Nevezetesen az, hogy fél óránként vetítés a város fejlődéséről a kezdetektől napjainkig. A függöny azonban csukva maradt.
A város jelenlegi állapotának makettje:
25 milliós nagyváros. És mégis, olyan hatalmas üres tereket találok mindenütt, hogy libabőrös leszek. Mégcsak nem is külváros... már felépült hatalmas lakónegyedek, soksávos utakkal, múzeummal, vízen lebegő gyönyörű, virágos sétánnyal - és egy lelket sem látni. A lakótelepeken már száradnak zoknik az erkélyeken, de még annyira nincs belakva az egész. És daruk mindenütt.
Ez itt lent a Riverside Promenade - folyóparti sétány. Az egyetlen élőlény rajtam kívül egy őr volt, aki őrizte az újonan felépített sétányt, vigyázta, hogy senki ne tapossa le a frissen ültetett virágokat. Nem volt sok dolga :)
...és megint az előzőről jut eszembe:
Génjeim egyetlen továbbörökítője, aki természetesen a legszebb, legokosabb és legaranyosabb kislány a világon (engem elkerült a szülőkre jellemzően rátelepedő rózsaszín felhő :) ), nem csak festészetben, de fotózásban is jeleskedik. Az alább közkinccsé tett műalkotások az utolsók a maguk nemében, mivel a telefon, amivel készítette őket, kipurcant, amikor odajött és beleharapott a kezembe, a készülék pedig belepottyant a vízbe, amiben éppen a lábamat áztattam. Mindez Anyunál történt. Az új telefont nem kapja meg, a benne lakozó potenciálnak egy pöttyet várnia kell.
Az előző posztról jut eszembe: nekem saját művészem van otthon. :)
Itt vannak az alkotások (készültek két és fél és három évesen)
És a művésznő személyesen, alkotás közben:
Elballagtam Sanghaj művésznegyedébe, még mielőtt ledózerolják. Nemrég ugyanis azt olvastam, hogy egy nagy (lakó?)parkot építenek oda, hatalmas heggyel a közepén. Nem tudom mi igaz az egészből, de amilyen ütemben folyik a bontás-építkezés, nem kizárt, hogy hamarosan hűlt helye lesz az egésznek. A környék valóban nem túl biztató:
2013-ban kezdték el lebontani a művésznegyed falát, erről itt lehet képeket nézegetni (shanghaiist.com):
http://shanghaiist.com/2013/12/13/m50-wall-knocked-down.php
Itt pedig meg lehet nézni a tervezett hegyet:
A galéria, amit kinéztem magamnak, már nem volt ott, de a plakátja még – megtépázva és csimbókosan ugyan – ott lógott, tehát néhány napja mehettek el:
Már a bejáratnál szobrozó köztéri kisplasztika jelzi, hogy itten művészet van bent:
Az első galéria, ahová betévedtem, Swarowski kristályos pávákat és virágokat árul 8 - 10 millió forintért:
De a magasröptű művészetről sem feledkeztek meg:
Az egyik kiállítás, ahová benéztem:
A művész talált magának két figurát, és úgy gondolta, elég, ha a jövőben csak ezeket festi. A festékesbödönöknek pedig előbb ki kell ürülniük, mielőtt új színekkel próbálkozunk:
A "hurrá találtunk egy figurát amit meg tudok festeni csináljuk a jövőben ugyanezt" nemcsak rá jellemző. Ez egy másik kiállítás:
Amúgy meg szép a hely. És az ég kék volt :)
Update a betéglázott utcához:
Minden nap arra megyünk bölcsibe, így látom, hogy az üzletek és éttermek, melyeket még nem zártak be, lassan mind beadják a derekukat és költöznek. Kevés van még nyitva, ezek egyike a kedvenc fagyizónk. Elvittem Krisztit bölcsi után, mert ki tudja meddig élvezhetjük még délutánonként a remek olasz fagyit. Ücsörgünk, viháncolunk, amikor egyszer csak bejön 25 egyenruhás ember. Többen voltak, de csak 25-ig számoltam őket, tök mindegy, mert a pici cukrászdában már így is úgy álltak, mint a heringek. Egy világosabb zöld egyenruhába öltözött idősebb fazon tűnt a vezérnek.
Ne aggódjanak – ült le a tulaj mellénk – minden második nap ezt csinálják. Megfélemlítés. De én nem költözöm ki addig, amíg a belefektetett pénzemet meg nem kapom. Februárban lépett életbe egy új törvény, e szerint katonai tulajdonban lévő ingatlant nem lehet üzleti célokra bérbe adni. Csak azt felejtették el szabályozni, hogy mi legyen azokkal az üzletekkel, melyeknek már van érvényes szerződésük. Most megpróbálnak minket kipaterolni.
Kriszti megijedt a sok sötét egyenruhás alaktól, arcára kiült az aggodalom. Szája lefelé görbült, kétségbeesve rámnézett, arcán könnyek gurultak le. Azannyát, gondoltam, a citromfagyi nem jó sósan. Némá! – vigyorogtam rá. – Mennyi rendőr bácsi. És mind szereti a fagyit. Arca felragyogott, szájacskája ismét mosolygós lett. Minden a helyére került a világban: ki ne szeretné a fagyit!
Az egyenruhások nem csináltak semmit, csak nézelődtek. Néhány perc után kivonultak. Viszontlátásra! – köszönt oda a főnöknek kedvesen a pultoslány. Az összerezzent a meglepetéstől, odakapta a fejét és reflexből udvariasan visszaköszönt. Aztán észbe kapott és faarccal gyorsan kivonult.
10 perc múlva hazaballagtunk Krisztivel. Az egyenruhások a következő, még nyitva lévő üzlet előtt tömörültek.
Ez a múlt héten volt. Ezen a héten a cukrászdát nem láttam nyitva. Remélem nem léptek a megfélemlítés egy következő szintjére és nem vitték be a tulajt.
Megosztás a facebookon
Családomnak szeretettel és egyben bocsánatkérésként, amiért ollan disznó vagyok, hogy hetekig még csak egy emilt sem írok Kriszti hogylétéről. Ezzel próbállak titeket kárpótolni :)
Elfelejtettem elmenteni